„Egységben Istennel, közösségben egymással”

Mottó: „Nem az a kérdés, milyen világban élünk. Az a kérdés, hogyan élünk benne.”
Horváth Gergely

Gyermekkoromban meggyőződésemmé vált, hogy a világ legjobb közösségébe születtem bele. Ez a meggyőződés végig kísért eddigi életem nagy részében, ami egyrészt köszönhető annak, hogy mindig is itt éltek a szeretteim – a nagy család, amibe bele születtem; továbbá köszönhető a sok kedves embernek, akiket mindig közel éreztem magamhoz és akik közül ma már sokan nincsenek közöttünk; valamint azoknak a közösségi alkalmaknak köszönhetően is, amelyekenmindig olyan jól éreztem magam és amelyekhez kapcsolódóan sok – sok emléket dédelgetek a mai napig.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az ember alapvetően társas lény, ezért természetes igénye a közösségben való létezés. Én ezt a tudást gyermekkori megtapasztalásaimból, megéléseimből merítem. Isten iránti hálával gondolok a jó hangulatú, nagy családi együttlétekre, a családon, rokonságon, falui közösségen belüli együttlétekre, együttműködésekre, a kalákákalkalmaira, amelyek azt üzenték számomra,hogy biztonságban vagyok és mindig van kire számítanom. Megtanultam és nézetemmé vált, hogy a közösségekért, amelyekhez tartozunk, tennünk kell. Hogy felelősek vagyunk azok harmonikus működéséért és jólétéért. Akkor éreztem igazán jól magam, ha aktívan jelen lehettem egy – egy közösségi alkalom megszervezésekor. Ez ma sem változott, de sajnálattal és aggódva tapasztalom, hogy az igazi közösségi alkalmak valahogyelmaradtak az utóbbi években. Mintha jelentőségüket veszítették volna. Sokat gondolkodom azon, hogy miért változott így meg minden? Miért hagyjuk elveszni azt, ami igazán boldoggá tehet bennünket? Azt, amitől jobbakká, emberségesebbekké lehetünk mi magunk és embertársaink is? Hiszem és vallom, hogy azzal, hogy bekerülsz egy közösségbe és annak aktív és elköteleződött tagja maradsz,nem csak a szellemi teljesítőképességednek és egészségednek teszel jót, de a tested – lelked épségéhez is hozzájárulsz.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy nőttem fel, úgy éltem meg gyermek és ifjúkoromat, hogy magam mögött éreztem egy egész nagy közösség lélegzetvételét, lüktetését, egységét. Érzelmi biztonságot és eligazítást nyertem ebben a közösségben. Emberként, anyaként, nagynéniként, rokonként is azért fohászkodom, azt szeretném, hogy a gyermekeink is így nőjjenek fel és így induljanak el az életben. Hogy azt érezzék, ez a közösség bástyaként védi őket, és ha elmennek innen, ide mindig bizalommal visszatérhetnek. Karácsony este a gyermekek műsorát figyelő, mosolygó, szeretetteli tekintetek és arcok látványa azt üzente számomra, hogy másoknak is fontos mindez, hogy az ott jelen lévő embertársaim, falusfeleim is így vélekednek. Hiszem, hogy mi felnőttek kell tegyünk azért, hogy ez valóságossá is lehessen.

Újévi jókívánságként fogalmazom meg és azért imádkozom, hogy ne csak ugyanabban a faluban élők gyülekezete legyünk, akik olykor találkoznak egymással és jó esetben váltanak pár szót, hanem igazi közösség, amelynek tagjai szeretik és tisztelik egymást, keresik egymás társaságát és közös célokat tudnak megfogalmazni. Olyan célokat, amelyekért együtt működni, elköteleződni érdemes. Szívből kívánom, hogy a mi gyermekeink is olyan emlékekből összerakott batyuval vághassanak neki az életnek, ami eligazítja őket, a biztonság érzetét és egy közösség megtartó erejének bizonyosságát jelenti majd számukra. Kérem Istent, hogy a 2024. évben tegye lehetővé számunkra, hogy ezen közösen, egy közös akarattal munkálkodhassunk!

SZERETETTELI, BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNVA

Tánczos Szabolcsné Bedő Szende.